"A háború utáni évekre jellemző, hogy a református Jékely Zoltánnal a katolikus Vigilia szerkesztőségi összejövetelén találkoztam össze - a Mátyáspincében.
Jékely szerény, halkszavú ember... A Nyírfák óta tartalak számon, fordult hozzám a költők ama ritka tárgyilagosságával, amely más költők művei iránt is érdeklődik... Akkor jelent meg híres verse, a Madár-apokalipszis."
Madár-apokalipszis
…Az égen háromszoros rianással
szakadtak szét a felhőtorlaszok
és megjelent a várvavárt madárraj;
északra húztak.
Elől egy véghetetlen fecskehad,
sűrűn sötétlő fekete vonat;
a távoli hegylánc mögé vonult nap
meg-megszikráztatá kard szárnyukat.
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.
Aztán jöttek magános vándorok,
hátunk mögül, a Föld görbületéből
köpdöste őket valami torok.
A holló kurrogatva hívta párját,
a héjja gyűlölködve víjjogott,
a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát,
röptében is friss vérről álmodott.
Egy kócsag is jött árván és kevélyen,
haptákban úszva a vörhenyes égen.
Végül vad recsegéssel-ropogással
megjelent az első saskeselyű,
karmai közt roppant útipogácsa:
holt-eleven terű.
Öles szárnya az eget úgy hadarta,
hogy megrendült köröskörül a lég,
s minden bombázónál borzalmasabban
közeledett felénk.
Földbegyökerezett a lábam,
tudtam, hogy sorsom betelik,
mert eljött már a Végítélet,
s pusztulni kell mindennek itt.
Repűltem volna Ganymedként,
vagy mint bárány a kondor karma közt,
s mégis ott vártuk meg az estét,
mely ránk új rémekkel köszönt.
Nagy csillag lobbant az ég közepében
s néhány looping the loop után
osztódott, majd ölelkezésbe kezdett
önvérivel, mint Lóth és Lóth-leány.
– Az égi szerelem vad ütemétől,
nem érzitek, hogy reng, liheg a tér?
Ez már nekem is sok, mondotta Sőtér,
megőrülök, az arcom csupa vér!
Ezek volnának hát a Jelenések?
– tünődtem s néztem a hősi vigyort,
melyet Grandpierre Emil hevenyészett,
s mely tán örökre az arcára forrt.
S üzekedő csillagok sugarában
tovább húztak nem-látható hadak
és én kétségbeesve álldogáltam
az Ítélettől vemhes ég alatt.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
– gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.
