"Én költő vagyok már. Novellista és kritikus azonkívül. Nem ismeretlen falusi tehetség. Fél tucat versem jelent meg eddig diáklapokban. Három elbeszélésem. A Tatatóvárosi Hírlap-ban minap írtam elismerő kritikát Tűz Tamás Tiszta arannyal című verseskötetéről." - eleveníti fel Lakatos István diákkori emlékeit (Egy magabiztos fiatalember).
Azután 1948 áprilisában Tűz Tamás már így dedikálja neki a kötetet: "Lakatos Istvánnak igaz barátsággal".
Egy Lakatos-vers ebből az évből:
Mártír
I
Ha megölnének, mily rossz lenne az!
Négyszögű börtönudvar. Homokzsákok.
Mereven, mint a szobor, két szakasz
katona. Bekötnék szemem, ne lássak.
Én látnék akkor is. Hideg csövek
mélyén alvó tizenkét halál várhat.
Érezve látnám. Állnék, mint cövek.
A nap kissé elborulna felettem.
Lent kigyúlna sárgán a gyűlölet.
Golyó? Bitófa? Megragadva ketten
középre tuszkolnának. A dobok
peregnének, mint az eső, fülemben.
Szemükben a kegyetlenség lobog,
szívükben a hideg elszántság, égve,
– látva érezném. Mint vízbe dobott
kő, felgyűrűzne még egyszer az élet.
Nem akarok meghalni még! Setét
denevérek csapnának fel az égre.
Egy angyal sírna s behunyná szemét.
II
De ha tüzes vassal tépnék ki nyelvem,
ha máglyára feszítenének is,
roncsolnának észbontó gyötrelemmel:
nincs olyan kín, mely kísértésbe visz,
olyan fenyegetés, mely kényszeríthet,
fájdalom, mely magam ellen hamis
szavakra készt. Hány elhangzott „Feszítsd meg!”,
hány fúlt bitón, hullt harcon áldozat,
szegződött kés toroknak, lándzsa szívnek,
győztes mégis az áldozat maradt.
Én büszkén nézek végzetem szemébe,
túlélnek majd a rám bízott szavak.
Erőm győzni rajtatok tán kevés, de
elviselni elég benneteket;
hős pribék, zsoldos nem fog látni félve.
Kínozzatok hát vitézül, lehet,
még nálatok a hatalom, a fegyver:
akkor se mondok mást, se nem teszek,
csak ami megegyezik a szívemmel.
